Húsz perc dugóban araszolás után megláttam egy srácot, aki simán elsuhant mellettem a legjobb elektromos roller-ével, és abban a pillanatban eldöntöttem: elegem van ebből az autós rabságból. A parkolóhely keresés meg a végtelen dugók helyett én is valami hasonlót akarok – főleg, hogy a benzinárak már a csillagos eget verdesik.
Otthon aztán, miután ledobtam magamról a nyakkendőt, nekiálltam kutakodni a neten. Azt hittem, egyszerű lesz, de basszus, két óra után még mindig olyan voltam, mint aki most próbálja megérteni a kvantumfizikát. Aztán szerencsére rátaláltam egy fórumra, ahol olyanok osztották meg a tapasztalataikat, akik napi szinten használják ezeket a járgányokat a városban.
Volt ott egy informatikus srác sztorija, aki pont ugyanolyan helyzetben volt, mint én – elegem van a dugókból, nem akarok többet parkolóhelyet vadászni típus. Részletesen leírta, hogy az első héten majdnem ripityára törte az új szerzeményét, mert azt hitte, ugyanolyan, mint a gyerekkori rollere. „Srácok, ez nem játék, ez egy közlekedési eszköz!” – írta, és ez valamiért nagyon megfogott.
A nagy fejtörés persze az ár körül volt. A feleségem szerint megint túlagyalom a dolgot, de mondom neki: „Figyi, ez nem olyan, mint amikor pizzát rendelsz – itt nem mindegy, melyiket választod.” Napokig bújtam a teszteket, összehasonlítottam a paramétereket, mintha az életem múlna rajta. Végül egy középkategóriás mellett döntöttem, ami strapabírónak tűnt, és még a garanciája is normálisnak látszott.
A rendelés után jött az igazi para. Szerintem a futárcég appját annyiszor frissítettem, hogy már személyesen ismert a szerverük. A gyerekek meg folyton azzal cukkoltak, hogy „Apa, megjött már a játékszered?”. Amikor végre megérkezett, olyan izgatott voltam, mint amikor az első autómat vettem – csak ez sokkal könnyebb volt, és nem kellett hozzá hitelt felvenni.
Az első „tesztkör” a ház körül… hát, az egy külön fejezet. A szomszéd Géza bácsi még mindig emlegeti, hogyan sikerült majdnem ledöntenem a postaládáját. De nem adtam fel! Találtam egy Budapesti E-roller Kommandó nevű Facebook csoportot, ahol a tagok megosztják egymással a tippeket, trükköket. Az egyik srác még egy térképet is készített a legjobb útvonalakról, ahol kevés a macskakő és a kátyú.
Most már úgy siklok át a városon, mintha világéletemben ezt csináltam volna. A múltkor még egy rendőr is megdicsért, hogy milyen szabályosan közlekedek – mondjuk az is lehet, hogy csak meglepődött, hogy nem a járdán száguldozok, mint a legtöbben. A munkahelyen meg már amolyan környezettudatos guru lettem. A múltkor a főnök is félrehívott, hogy adjak tanácsot, melyiket vegye meg a fiának.
És tudod, mi a legjobb az egészben? Hogy újra felfedeztem a várost. Olyan helyekre jutok el, ahova autóval eszembe se jutna bekanyarodni. A múltkor találtam egy kis reggeliző helyet egy mellékutcában, most már minden pénteken ott kezdem a napot. Ja, és a legjobb? A múltkor összefutottam a volt főnökömmel, aki még mindig ugyanabban a dugóban ül reggelente – na, az ő arca mindent megért!
Persze vannak vicces szituk is. A múltkor egy idős néni megállított és megkérdezte, hogy ez valami „modern bicikli-e”. Mondom neki: „Tudja, Mari néni, ez olyan, mint egy bicikli, csak nem kell hozzá izomerő!” – azóta mindig integet, ha meglát. De ezek a kis sztorik csak még színesebbé teszik az egészet.
A feleségem azt mondja, úgy viselkedem, mint egy kamasz az új játékával. De tudod mit? Lehet, hogy igaza van. Viszont amikor reggelente vígan surranok el a dugóban álló autók mellett, valahogy nem zavar, hogy gyerekesnek tűnök. És a legjobb? A kisfiam már most mondja, hogy ő is ilyet szeretne – mondjuk neki még várnia kell pár évet, de legalább van miért spórolnia a zsebpénzt.
